A hatalmas szárnyú sas leszállt egy óriási fa tetejére, mely egy magas hegy csúcsát díszítette. A büszkeség és a nagyság tudata töltötte el, amiért ő áll a vidék legmagasabb pontján, ahonnan mindenkire lenézhet, és mindenre ráláthat, s ha bármit megkívánna, csak rá kell csapnia.
Miközben forgatta tekintetét minden irányba, egy, a fa törzsén tekergő kígyó hosszú testére lett figyelmes, amint az több körös spirált formálva lassan eléri a fa tetejét. A kígyónak karcsú, fényes fekete teste volt, melyet citrom sárga minták díszítettek és ellenállhatatlanul vonzóvá tették a sas számára. A fa tetejéhez közeledve a kígyó észrevette a sast és meghőkölt, a sas pedig leszólt hozzá: Mit keresel te itt, irigységtől megsárgult, átokozott fajzat? Te is látni szeretnéd azt, amit csak a sors kegyeltjei láthatnak? Olyan magasságban szeretnél tartózkodni, ahol fölötted nem tartózkodik más, csak a Nap? És mit gondolsz, repülni hogy fogsz majd? Itt nyomulsz, kihasználva ennek a tehetetlen fának a törzsét, hogy olyan örömökben részesülhess, melyek bizonyára egykori gőgösséged és hatalmaddal való visszaélésed miatt lettek tőled megvonva. Nem veszed észre, hogy nem vagy képes kibújni a bőrödből és szárnyakat növeszteni magadnak? Nem látod, hogy úgy elátkoztak, hogy valahányszor leveted a bőrödet, mindig ugyanolyan bőr veszi körül testedet, mely csak egyre nagyobbá és nehezebbé válik, s egyre inkább csak a földhöz ragaszt? A repülés élményéből te csak a zuhanást ismerheted meg, ha eme fa valamely ágáról elrugaszkodni merészelnél, és megpróbálnál felszállni a magasba. Én mondom neked, sokkal több értelme van annak, ha most magammal ragadlak és meglepem családomat egy ilyen kívánatos falattal.
A kígyó e szavak hallatára nagyon mérges lett és így szólt a sashoz: és te, felfuvalkodott szárnyas, honnan veszed a jogot, hogy korlátozd a perspektívámat? Meg különben is, ha nem volna körülötted levegő, mit gondolsz, képes lennél a repülésre, vagy csak teherként nehezednének testedre ezek a hatalmas szárnyak? De a sas fittyet hányva arra, amit a kígyó mondott, neki lódult a tarka hüllőnek, belemarkolt a testébe és magával ragadta őt. A kígyó pedig erőt merítve dühéből, felhajolt és rátekeredett a sas lábára, majd egy gyors mozdulattal beleharapott szárnyának tövébe és belefecskendezte az összes mérget, ami kitermelődött benne a sas szavainak hatására. A sas hirtelen elgyengült a marás következtében és hagyta a kígyót kiesni a karmaiból, hogy az földet érve szörnyet haljon, ő maga pedig erejét veszítve, lebénult szárnyával körkörösen, lefelé tendáló spirális pályát rajzolva szintén halálát lelte. A fa, melynek teste e történet színtereként szolgált, s ezért jogot kapott a két, engedélye nélkül és hálátlanul rajta tartózkodó lény fölötti ítélkezésre pedig úgy határozott: az öntelt sas megérdemli, hogy következő testöltésében ne élhessen sasként, hanem a kígyó sorsát kell élnie, a kígyó lelke pedig sasként fog újra születni, hogy lehetőséget kapjon annak megtapasztalására, amire olyannyira vágyott korábbi életében: a szabadság élményére, s hogy módja nyíljék egy új érzés felfedezésére és az abból fakadó cselekedetek gyakorlására: a szánalom és együttérzés, mely a szeretetből és egységtudatból fakad és segítségnyújtásra sarkall. Így a törtető kígyóból gőgös sas, a lefokozott sasból pedig irigykedő, törtető kígyó lett.
Így teltek múltak az évek és az életek, a sas meg a kígyó folytonosan szerepet cseréltek, mert ismételten csak ugyanabba a hibába estek mindketten: a gőg és az irigység kettős csapdájába, míg aztán eljött a nap, amikor a sas leereszkedve a fára, észrevette a kígyót, melynek szépsége elbűvölte őt, s ekkor látván annak kitartó törekvését, hogy meglássa a világot arról a csúcsról, ahol ő tartózkodik, elképzelte magát a kígyó bőrében, amitől felébredt benne a kígyó korlátai iránt érzett szánalom, és segítségül felajánlotta a kígyónak, hogy magával viszi őt egy körútra, ahol azt láthatja szemével, amit a sas láthat, amikor az a szél szárnyán felszáll a magasba.
A kígyó teljesen meglepődött ettől a szokatlan gesztustól, de kibontakozó látnoki képessége által megbizonyosodott a sas tiszta szándékáról és tudta, hogy felesleges bizalmatlankodnia, így aztán örömmel fogadta az ajánlatot. Az irigységnek nyoma veszett a lelkéből, helyét a hálával átitatott szeretet töltötte be. A sas pedig boldogan járta körbe az eget kígyó barátjával a markában, s megfogalmazta magának, hogy bár eddig nem értette, mivel érdemelte ki, hogy sas legyen, de ezzel a cselekedetével most meghálálhatja, s ezzel megszerezte magának az érdemet arra, hogy megmaradjon sasnak. A kígyó örömét, hogy erőfeszítés nélkül úgy szállhat, mint a sas, pedig csak az a hiánytudat zavarta meg, hogy szabadsága így sem lehet teljes, mert röppályáját még mindig nem ő szabhatja meg, ám ezért nem elégedetlenkedett, hiszen így is olyasmibe részesülhetett, amiről eddig álmodni sem mert. A sas viszont nagyobb örömet lelt az ebbéli repülésben, mint korábban szokott, mert nemcsak a maga örömét érezhette, hanem teljesen átélte újdonsült barátjának érzését is, aki egy időre szárnyas kígyó lehetett. Azt kívánta neki: bárcsak ő is sassá változna, akit nem kell mindig magával hordania, hanem olyanná, akivel együtt játszhatnak az égben és örvendezhetnek az élet legszentebb ajándékának: a szabadságnak.
Az Föld szelleme, mely mindenek felett uralkodik, és szeretetével mindent körbeölel és magába olvasztja a hozzá hasonlókat, elégedetten figyelte kettejük érzéseit, megáldotta, és új élettel ajándékozta meg őket, melyben a szeretetnek egy magasabb fokát tette megélhetővé számukra, amit úgy hívnak: szerelem. Így aztán következő életükben mindketten sasként születtek, fenséges hímként és annak szépséges párjaként, akik egymásba szerettek és attól fogva a kettőjük lelkében zengő közös dallamra táncolták körbe az eget, egymásban gyönyörködve, s magukkal ragadva az őket figyelő emberek lelkét, akik ily módon, ha testben nem is, de lélekben ők is flemelkedhettek a sasok magaslatára, ahonnan új perspektívát kaphattak, életük új értelmet nyert.